Blog

Az 1500-as években, a filippínó törzsek háborús fegyverei közé a tűzben edzett keményfa botok, buzogányok, lándzsák, íjak és a fúvócsövek tartoztak. Igen ritka volt a fémkardok használata.

Valószínűleg ebben a térségben találták fel a JOJÓT is, ami eredetileg vadászfegyver volt. A helyi dialektus szerinti jelentése „visszatér”. A vadász elbújt egy magas fán egy vadcsapás felett és az alkalmas időben a nagytestű állat fejére dobta a keményfából vagy kőből készült jojót. Ha az állat nem pusztult el, akkor is lehetősége nyílt arra, hogy visszahúzza a fegyverét a rejtekhelyére és nem kellett lemásznia a fáról.

A vadászatra és az ember elleni küzdelemre használt jojó igen egyszerű szerkezet volt. Kezdetben egy szőlőindát rögzítettek egy kőhöz, amelyet egy az ujjukra húzott gyűrűn keresztül tartottak. Az igényesebben kidolgozott jojókat az ellenfél leütésére használták vagy a figyelem megzavarására a végzetes ütés előtt. A filippínó harci jojók sajátossága a közel 6 méter hosszúságú, vastag kötél, amely nagy távolságból is lehetővé tette a támadást. Az élesre fent, köszörült széleket szegekkel tették még félelmetesebbé. A fegyver különlegessége a többi jojóhoz képest abban állt, hogy a kötél végén volt egy kis hurok, amelyben a jojó tengelye gördült. Ez a megoldás nagyobb stabilitást kölcsönzött és különféle dobási technikák kivitelezését tette lehetővé.

1888-ban, Jose Rizal, aki filippínó nemzeti hős volt, egyik utazása során megismertette az amerikaiakkal a jojó vadászatra alkalmas felhasználhatóságát.

A XX. században egy fülöp-szigeteki kereskedő, Pedro Flores, nyitotta meg Amerikában az első gyárat (Kaliforniában), ahonnan a jojó mint gyerekjáték indult hódító útjára.