Az amerikaiak ellen vívott háború a Fülöp-szigeteken

Az amerikaiak akkor találkoztak először az eskrimával, amikor a filippínók szabadságharca idején Samar szigetén, Balangiga közelében egy egész amerikai szakaszt lemészárolt egy bozótvágó késsel támadó filippínó gerilla egység.

Forrás: http://philippineamericanwar.webs.com/
Fülöp-szigeteki-amerikai háború 1899-1902, Forrás: philippineamericanwar.webs.com

Mindanao régióban rengeteg fegyveres konfliktus volt az amerikai katonaság és csoportos, vagy egyszemélyes gerilla tevékenység között. Mindanao régióban történt az a híres incidens, amelynek során az egyik moro merénylő lefejezett egy amerikai katonát, miután bejutott a katonai bázisra, pedig az amerikai katona beleeresztett egy egész tárat a 0.38-as kaliberű Colt pisztolyából. John T. Thompson tábornok emiatt az eset miatt gondolta azt, hogy nagyobb hatóerejű kézilőfegyvert kell a katonáknak biztosítani. Ezek után fejlesztették ki és gyártották le a 0.45-ös kaliberű ACP kézilőfegyvert, melyet John Browning és Louis La Garde terveztek.

Film a Fülöp-szigeteki-amerikai háborúról: AMIGO (www.amigomovie.com)

A II. Világháború alatt sok filippínó önkéntes csatlakozott az amerikai hadsereghez, mert inkább az amerikai uralmat tartották előnyösnek hazájuk számára, mint a japán katonai megszállást. Ázsiában a mai napig is él a megszálló japán hadsereg rémisztő emléke. A japán katonaság sok esetben sokkal brutálisabb terroreszközök árán tartotta fenn a rendet Indonéziában és a Fülöp szigeteken, mint a szovjet hadsereg, vagy a megszálló német hadsereg Európában. A Fülöp-szigeteken létezett egy gerilla mozgalom is a japán megszállási zónában, ami spontán módon szerveződött, és az amerikaiak is megtámadtak néhány japánok által megszállt szigetet, és ezekben a harcokban a frontvonalon harcoltak az USAFFE Bolo zászlóalj amerikai filippínó önkéntesei. Ezek a fiatalok hawaii szigeteki vagy kaliforniai filippínó családokban születtek, akiknek a szülei szerződéses mezőgazdasági munkára költöztek amerikai területre. Ezt a zászlóaljat hivatalosan Tabak divíziónak nevezték, a Bolo elnevezést arról kapta, hogy hatalmas, 65 centi hosszú, levél alakú, mindkét élén kiköszörült boló késekkel voltak felszerelve.

Az amerikai közelharc oktatók hamar rájöttek, hogy a filippínók sokkal eredményesebben küzdenek a dzsungelben a boló késsel, mint a puskára szerelt bajonettel, és ezért ezt adták a kezükbe, és biztosították számukra, hogy boló késekkel gyakoroljanak. Floro Villabrille nagymester is fiatalon háromfős filippínó szakaszban szolgált, ahol „pointman”, azaz ék-tag volt. Ugyanis az volt a feladata, hogy háromszög alakzatban, csendesen lopózzanak a dzsungelban, és ő haladt a háromszög alakzat csúcspontján. Neki „csak” az volt a feladata, hogy az első japán katonát, aki szembe jön vele a bozótosban, egy csapással a földre terítse, majd továbblépjen. A háromszögben mögötte és mellette haladó két bajtársa pedig ledöfte a földre zuhant katonát, mindezt halálos csendben. Az volt a céljuk, hogy a katonának ne is legyen ideje felkiáltani.

Általában az ilyen hármas szakaszok nagyon sok japán katonát megöltek, egészen Japán kapitulációjáig. Tehát több eskrima nagymester is akadt, aki szerencsésen használhatta halálos eskrima tudását a háborúban a japán hadsereg ellen. (több japán karatefilmben ábrázolnak gúnyosan filippínókat, akik botokat és késeket forgatva idétlenül harcolnak. Általában a japán vívó pillanatok alatt legyőzi őket egy-két csapással a katanával. Ez inkább a japán kardkultuszra utal, és a japánok legyőzhetetlenségi mítoszát táplálja. A japán oktatási rendszerben a mai napig sem tanítják objektíven Japán szerepét a II-ik Világháborúban. A japán katonák mártír szerepét hangsúlyozzák. A Yosukuni háborús emlékműnél évente megrendezett ünnepség, amire a japán miniszterelnök mindig elmegy óriási felháborodást okoz minden olyan ázsiai országban, amit Japán annak idején megszállt. Nagyon gyakoriak a japán nagykövetségek elleni tüntetések ezzel egy időben szerte Dél-kelet Ázsiában. Elég sok filippínó dolgozik Japánban jelenleg, ám a gúnyos hang inkább valamilyen lelki kompenzációként szolgál.

A japán történészek nem hajlandók tudomásul venni azt a tényt, hogy a japán tisztek közül hiába vívtak nagyon jól katanával Japánban, ez a hosszú kard szinte használhatatlan a sűrű trópusi bozótban a sokkal rövidebb boló ellen, főleg, ha lesből támadják meg vele az embert olyan filippínó gerillák, akik villámgyorsan csapnak a bolójukkal.

Teljesen más harcmodort igényel a dzsungelben vívott harc, mint a nyílt terepen vívott harc. Lehet, hogy egy japán kardvívó mester legyőzné a moró harcost egy nyílt területen, prábajban, de a sűrű aljnövényzetben, ahol szinte alig lehet megfordulni a hosszú japán karddal, vagy a puskára szerelt bajonettel egyszerűen nem lehet hatékonyan küzdeni a dzsungelharchoz szokott bozótkéses emberek ellen. Szerencsére azok a filippínó gerillák, akik túlélték a Világháborút és eskrima iskolát alapítottak, átadhatták tudásuk és tapasztalatuk egy részét az utókornak. Nélkülük talán az eskrima kihalt volna a Fülöp-szigeteken. (A sors különös fintora az, hogy sokkal többen járnak karate iskolába Manilában, mint eskrima iskolába!)

Néhány híres filippínó háborús hős neve következik, akik önkéntesként harcoltak a Boló Zászlóaljban, korántsem az összes: Leo Guiron, Teodoro Saavedra, Julio Quirinio nagymester, a Canete fivérek: Eulogio Canete és Cacoy Canete, az idősebb Timoteo Timor Maranga, Jesus Bayas nagymester és Balbino Tortal mester.


Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Eskrima
Fordította: Zelnik Dávid