Az európai és a filippínó történelem során egyaránt találhatunk olyan periódusokat, amikor aktívan párbajoztak. A párbaj – a jellemző negatív hírverésekkel ellentétben – többféle jelentéssel bírhat. A különböző kultúrák más és más szabályrendszereket hoztak létre, írott és íratlan szabályok formájában. Elmondható, hogy az európai, ezen belül is a magyar párbajkódex az 1880-1924 közötti időszak folyamán több javítást is megélt. A becsület megőrzésének talán legetikusabb és leglovagiasabb formáját, a szabályok szerinti párbajt szorgalmazta, ami a legritkább esetben végződött halállal (sokszor az ilyen esetek egy őszinte bocsánatkéréssel lezárultak). A filippínó párbajok esetén nem találunk ilyen precízen megírt párbajkódexeket, viszont nekik is voltak íratlan szabályaik – hogyan is bonyolítsák le az 1900-1950’-es évek között zajló „death match”-eket (halálos párviadalok). Ezeket a párviadalokat 1948-ban tiltották be hivatalosan, bár ezen kívül előfordultak még bőven párviadalok – a filippínó emberek vérmérsékletének köszönhetően.
Az európai párbajtörténelemben – attól függetlenül, hogy ezt sehol nem verik nagy dobra – Clair Vilmos szerint a magyarok vettek a legtöbbször lovagias elégtételt, magyarul nálunk zajlott le a legtöbb párbaj Európában.
„Nincsen nemzet a világon, ahol annyi becsületügyet intéznének el lovagias úton, mint éppen minálunk, Magyarországon.”
A magyar párviadalok végigkísérik egész történelmünket, mint ahogy a filippínók is vígan harcoltak egymással az 1900-as évek előtt is – viszont a fentebb kiemelt időszakok nevezhetőek a két nemzet párbajtörténeti virágkorának illetve ezen korok kultúráinak kontrasztját szeretném ebben az írásban bemutatni.
Kezdjük el az európai, ezen belül is a magyar párviadalokkal. A legismertebb, legjobb hazai párbajkódex Clair Vilmos nevéhez fűződik, aki francia és olasz mintára készítette el és folyamatosan fejlesztette művét. A lovagias elégtételek szigorúan meghatározott szabályok között zajlottak, egyenlő körülmények között segédekkel, orvosokkal és tanúkkal. Szükség volt rá, mert a törvény nem gondoskodott a párbajképes emberek becsületének védelméről – ami egy lovagias érzelmű úriembernek többet ért az életénél is.
Ha párbajképes személy sértett meg egy szintén párbajképes személyt, akkor volt lehetőség elégtételt venni. Ez segédek útján történt, innentől kezdve az összekülönbözött felek nem kommunikálhattak egymással. A segédek fő célja a konfliktus gyors és lovagias megoldása volt – ez pedig legegyszerűbben szóbeli bocsánatkéréssel történhetett meg. Erre a segédek közvetlenül a párbaj előtt is felszólították az ellenfeleket, békülés esetén az elégtételadás megtörténtnek minősült és sokszor a két fél jó viszonyban maradt egymással ezek után is. Lovagias elégtételadás esetén két fél áll szemben egymással, a sértő (aki a sértést nyilvánosan, esetleg médián keresztül teszi meg) illetve a sértett fél, akire a sértés irányul. A sértőnek CSAK kötelességei, a sértett félnek pedig jogai vannak.
A sértést 3 kategóriába sorolhatjuk : legenyhébb az egyszerű sértés, aztán a gyalázás majd legszigorúbb elbírálással jár a tettleges sértés illetve a családi állás ellen elkövetett sértés. A szabályok és lehetőségek a sértés komolysága szerint voltak megszabva, egyszerű sértés esetén nem volt engedélyezett a szúrás, kontakt esetén leállították a párbajt és a legtöbbször az ilyen párbajok sérülés nélkül zajlottak le. Komolyabb feltételek (pl. szúrás engedélyezése, pisztolypárbaj 20-30 lépésről, párbaj harcképtelenségig) csak súlyos sértés esetén (harmadik kategória) voltak megengedettek – viszont itt is lehetőség volt a békülésre. Idővel az élet-halál párbajok kikoptak és csak ritkán fordultak elő halálesetek, legtöbbször a párbajkódex megszegése, illetve tapasztalatlan és tudatlan segédek miatt.
A párbajok egyenlő feltételek között zajlottak, egyenlő fegyverekkel (ugyanazon szettből származó párbajpisztoly; fertőtlenített és tisztított, ugyanazon típusú kardok) és lehetőségekkel. Senkinek a szemébe nem süthetett a nap, nem fújhatott vele szembe a szél és nem lehetett jobb vagy rosszabb fegyvere. A legsúlyosabb sértés esetén is gyakran használtak védőkötést (selyemkendő) a fontosabb testrészeken (csukló, nyak, has, hónalj). A választott 2-2 segéd sebzés vagy kontakt esetén a párbajt rögtön leállítja, egyszerű sértések esetén ezzel befejezettnek tekintendő a párbaj.
A párbaj parancsra indult és állt meg, indulás előtt a két felet mindig felszólították a békülésre. A szabályok megszegése egyenlőnek tekinthető a veszteséggel, ha ezzel sérülést okozott az ellenfelének, jogilag köteles érte felelni. Ha ezek még nem lennének elegendőek egy tisztességes összecsapás lebonyolításához, az egyenlőség terén külön szabályok is vannak. Ha például vívómester vagy ismert lövő volt az illető, nem választhatta az általa jól ismert fegyvernemet (kivéve a legmagasabb fokú sértés esetén – bár ennek eldöntése inkább a fegyverbíróságra tartozott). Figyelembe vették továbbá, hogy az illető jobb vagy balkezes, volt lehetőség a párbaj 3 hónappal későbbi eltolására – ezen idő alatt meg lehetett tanulni az adott fegyvernemet. Vita esetén párbajbíróság vagy fegyverbíróság döntött a kényes esetekről, ezzel is minél tisztességesebbé és egyenlőbbé téve a lovagias elégtételvételt.
A fenti tények ismeretében elmondhatjuk, hogy az európai párbajok célja nem a másik fél halála, súlyos testi sérülés okozása vagy bosszú volt. Ezen indokokból elkövetett párbajokat a lovagias érzésű, tisztességes emberek megvetették és küzdöttek ellene. Az adott korszakban a becsület volt számukra a legfontosabb, hogy a társaságbeli rangjukat és méltóságukat, családjuk szavahihetőségét és becsületét megőrizzék. Ebben nyújtott tisztességes elégtétel vételi lehetőséget a párbaj intézménye, ami lehetőséget nyújtott és a későbbiekben szorgalmazta a fegyver nélküli elégtételadást. A párbaj intézményének megszűnésével elveszett, vagy mindenesetre nagyon megritkult a becsület eszményét ennyire komolyan vevő férfiak száma és ezzel az ősi virtus is kiapadt.
Az európai párbajszokásokkal szöges ellentétben áll a filippínó párbajok kultúrája. Egyáltalán nem nevezhető eszményinek vagy lovagias elégtételnek, gyakorta előfordultak csibészségek a párbajok során. A kor mesterei – hogy tudásukat, rátermettségüket bizonyítsák – más mesterekkel és harcosokkal párbajoztak. Természetesen a filippínóknál is előfordultak tisztességes párbajok ahol egyenlő fegyverekkel küzdöttek (kard és kés azaz „espada y daga”, bahi vagy kamagong botok, kard stb.), viszont sok csetepaté származott kocsmai vitákból. Emellett sokan akadtak, akik megkérdőjelezték az adott mester tudását és emiatt kiprovokálták a párviadalt, viszont nem voltak ritkák a piszkos trükkök sem. Egy hírhedt eskrimador legyőzésével gyorsan nagy presztízst szerezhetett fiatal és tudatlan barátunk, bár az ilyen párviadalokban rendszerint csúnyán pórul jártak.
A Fülöp-szigetek több száz szigetcsoportból áll, ahol különböző nyelveket és dialektusokat használnak, emiatt az eskrimadorok kifejlesztettek egy olyan jelrendszert amivel hatékonyan tudnak kommunikálni egymással. Ha találkozott két ideges harcos, jelrendszerüket használva egymás tudtára adták, hogy mit is szeretnének.
A készségek bemutatása néhány, az adott rendszerre jellemző, mozdulatot vagy technikát jelentett – ez a demonstráció agressziómentesen, érintkezés nélkül zajlott le. A következő szinten a játékos, érintkezéssel zajló ámde biztonságos távolságban történő gyakorlás állt. Harmadik kategóriában a gyakorlóküzdelem (sparring) állt. Ennek két verziója volt: a kontrollált találatokkal zajló óvatosabb és a mindent bele, a kevésbé békés verzióban pedig rendes, kontrollálatlan ütésekkel zajlott az összecsapás. Könnyen előfordultak csonttörések, repedések, izomsérülések. Negyedik kategóriában álltak az ún. „death match”-ek (azaz halálos összecsapások), ahol minimum súlyos sérüléssel végződött az összecsapás, de előfordultak halálesetek is.
Az eskrima mesterek között zajló, szabályozottabb „death match”-eken általában nagyjából egyenlő fegyvereket használtak (saját bolojukat, kamagong vagy bahi botokat – 400-500g súlyú kemény és erős botok), de az olyan apróságokra mint a higiénia, tökéletesen egyező feltételek (pl. nem süt a szemébe a nap stb.) nem figyeltek. Mesterek között is előfordultak európai szemmel csibészségek, pl. egy alkalommal az eskrimador úgy győzött, hogy rövidebb fegyverét (a fentebb már említett „espada y daga” esetén a kését) az ellenfelének dobta és kihasználva pillanatnyi zavarodottságát, megnyerte a meccset. Ráadásul kevésbé ismert párbajok esetén (pl. hírhedt eskrimador versus három-négy helyi kardos bajkeverő) kevésbé konszolidáltak a feltételek. Könnyen előfordult, hogy plekniből támadtak (magyarán meglepetésből), köveket dobáltak az ellenfélre vagy homokot szórtak a fejére és egy emberre többen támadtak.
Összegezve, a filippínó párbajok sokkal vadabb körülmények között zajlottak, egyenlőtlen feltételekkel, célorientáltan. Az eskrima, kali és arnis mestereknek a cél a túlélés volt, sokan emiatt (megelégelve az állandó párbajokat vagy munkalehetőség után kutatva) elutaztak Amerikába (pl. Stocktonba, Hawaii-ra) és elterjesztették a filippínó harcművészeteket világszerte. Sok mester eredetileg nem akart tömegeket oktatni, rendszerük egy szűk családi körben végzett, túléléshez szükséges titok volt. A Fülöp-szigeteken a full kontakt párbajnak ma is hagyománya van, ha valaki mesternek nevezi magát előfordulhat, hogy kihívják párbajra.
Ezzel szemben az európai párbajkultúra inkább a sport, a fair-play egyik atyja lehet, ahol a becsület mindenek felett áll. A humanizmus terjedésével és a jogrendszer változásával az európai párbajozás gyakorlatilag megszűnt (a becsület ma már nem központi tényező, illetve becsületsértés miatt a jog asztalánál harcolhatunk sérelmeinkért).
Írta: Sipos Máté
Szakmailag lektorálta: Sándor Zsolt
